Bozótlány

Bozótlány emlékezik

Indián vagyok, toppantott a lány. Na ne mondd, nevetett rá a vadász. A nevetésben a sok szeretet mellett egy kis gúny is volt.

A tisztás fürdött a napban. Reggel még hideg volt, de most, hogy a nap már magasan állt, megint jó meleg lett. Indián nyár volt, nem olyan, mint a vadásznál otthon, mert az a vénasszonyok nyara. Ez kiszámíthatatlan, becsapós, későn jövő, korán múló meleg.

Igen, indián vagyok, mondta újra a lány, most már halkabban, mintegy magának. Mondtak már mindennek, bennszülöttnek, kisebbséginek, föld népének, mit tudom én. Pedig én indián vagyok.

A vadász hallgatott. Meredek úton mentek fölfelé, amerre a régi temető volt. A domb tetején megálltak.

Apám, anyám indián volt, főnökök családjából származó. Nézd, elsirattam őket, indián módra, könny nélkül.

Nagy csomó zsineget vett elő, letette a földre. Rendezgette a csomókat. Ez itt az apám családja, ez meg az anyámé. Ha majd iskolába járok és írni is tudok már, megírom. Hadd tudják meg az unokáim is. Ha ugyan lesznek.

A vadász a csomókat nézte, aztán a lányt. Szép vöröses-fekete haja a nyakába göndörödött, megcsillant rajta a napfény. Nem állhatta meg, belecsókolt. És úgy érezte, madarat röptet, sólymot, amely az ő lendületétől száll föl a magasba. Vagy inkább galambot, amely fölröpül, aztán visszatér.

Bozótlány átöltözik

A lány kilépett a bokorból. A vadász csodálkozva nézte. Ni csak, ni, mondta. Mi ez rajtad? A lány a megszokott ruha helyett, amely elkopott itt az erdőben, valami régi díszt vett magára. Mit akarsz ezzel kifejezni?

Semmit sem akarok kifejezni, mondta a lány. Magamat akarom kifejezni. Szeretek mindig más és más lenni. Mindenféle tudok lenni. Ilyen is tudok, ha akarok.

A vadásznak ebben az öltözetben is tetszett a lány. De ahelyett, hogy megmondta volna, inkább ezt találta mondani: Nem fogsz megfázni benne?

Mentek az ösvényen. Hajnalodott. Az erdő zizegett az őszi lombhullástól; napfelkeltéig bizony már hideg volt. 

Én voltam a szegény lány a sok városi között. Mégis nekem volt a legtöbb udvarlóm, engem kértek föl a bálban, köröttem zsongtak a fiúk. Kétszer annyit dolgoztam, mint más, hogy én is szépen öltözhessek. Vagy hogy azt vehessek magamra, amit éppen akarok. 

A vadász hallgatott. Mérlegelte, hogy ráhagyja-e, ahogy szokás volt köztük, vagy most mégis mondjon valamit. Aztán csak elhatározta magát.

Nem kell mindenfélének mutatnod magad. Te nem mindenféle vagy, hanem főnökök lánya. Azt veszel magadra, amit akarsz persze, de attól még főnökök lánya maradsz.  Úgy is mindenki tudja rólad. Hát te se felejtsd el, soha.

A lány kinyitotta a markát. Szép fekete kő csillant meg benne. Akkor tedd föl ezt nekem, mondta halkan. Kérlek.

Bozótlány irkafirkál

Írni is tudsz? kérdezte kíváncsian a vadász. Persze, hogy tudok, mondta tettetett könnyedséggel a lány. Író is akartam lenni. Aztán, hirtelen jött őszinteséggel: újságíró.

Újságíró? Te? Az őszi levelek zizegve hulltak a fáról. Az ösvény, amelyen járni szoktak, sokféle árnyalatban sárgállott, mintha valami festmény lett volna.

Most kinevetsz, mondta panaszosan a lány. Mindig kinevetsz, amikor mondani akarok valamit.

A vadász közelebb húzódott. Ahelyett, hogy kellően mulatságosnak tartotta volna, hirtelen megesett a szíve a lányon. Aztán a sajnálat lassan szerelemmé változott, s már érezte is, amint emelik és magukkal ragadják a hullámok. A sárgálló erdei ösvény hátterezett hozzá.

Nézte a lányt, a szépen hullámzó rőt-fekete haját, a nyakán a pihéket, fülében a pici vadóc karikát. És ahogy vigégnézte, hirtelen észrevette, mit írt a lány. „Meghódítani jöttem a várost”.

Muti csak, kérte. És anélkül, hogy a lány megengedte volna, újra belenézett. „Hát hajtsatok térdet nekem.”

A sajnálkozó szerelmet hirtelen fennség lengte át. Maga felé fordította a lányt, hogy újra meglássa a távol ülő szemét, az aranybarna bőrét, a rőt-fekete haját. Hercegnő, súgta, és térdet hajtott.

Bozótlány megajándékozza a vadászt

Nézte a vadász a köveket, a kicsiket az egyik halomban és az egy nagyot ott külön. A bozót halkan zizegett.

Mit kaptál tőlem, amit másoktól nem, kérdezte. A lány fölnézett rá. A szemében még könny ült, de a szája sarkában már mosoly bújkált. Hát a bozótot, azt biztos nem. De a nevemet igen.

Na és mit adtál nekem, amit másoknak nem, faggatta tovább a vadász, és elszorult szívvel nézte a köveket. Kissé sokan voltak, legalább is az ízléséhez képest.

A lány észrevette, elkomolyodott, és szétsöpörte a halmat. A kavicsok a bozótba gurultak, és a bozót megint fölzizegett. Aztán fölemelte és odanyújtotta a vadásznak az ott maradt egyetlen követ.

Mindenemet, mondta.

Bozótlány megszépül

A vadász már ott tett-vett a tűz körül, amikor Bozótlány előbújt. Valami reggelifélét kotyvasztott magának. Nem bánta volna, ha most egyedül hagyják, de azért jól esett, hogy Bozótlány kijött.

Szép vagy, mondta Bozótlány csak úgy. A vadász nem szerette, ha szépnek nevezték. Tudta magáról, amit tudott, de szépnek inkább a napfölkeltét nevezte volna.

Csak húzd ki magad, folytatta Bozótlány, észre sem véve a vadász kelletlenségét. A vadász elutasítóan hallgatott, és csak azért is összegörnyedt a tűz fölött. Figyelj, szólt később Bozótlányhoz. Tanítok neked valamit. Te vagy a szép, tudod?

Pedig Bozótlány nem volt szép ma reggel. Az arca gyűrött volt, a haja kócos, és ahogy a vadász ránézett, az orrát túl hosszúnak, a két szemét távolülőnek találta. Te vagy a szép, ismételte mégis.

És akkor Bozótlány fölragyogott. Az arca kisímult, a reggel gyűrődésnek nyoma se maradt. A szeme csillogni kezdett, rőtfekete haján megvillant a hajnali nap. A vadász is látta, hogyan szépül szavai nyomán a lány. Te vagy a szép, mondta megint.

A lány rámosolygott azzal a kedves mosolyával, amit csak neki tartogatott. Értem, mondta. Te pedig magas és egyenes.

Hát így valahogy, felelte a vadász. És közben jól kihúzta magát.

Bozótlány őszinte

Ölelkeztek. Az ősz enyhe volt, igazi indián nyár. A bokrok megzavarodtak a soká húzódó nyárutóban, és újra rügyezni kezdtek. A vadász szép szavakat suttogott a lány fülébe, amit az mosolyogva hallgatott. Arcukat egymáshoz szorították; szeretkezésük éppen véget ért.

Ilyen erősen még nem szeretett senki, mondta a vadász. Ez most kérdés volt? felelte kisvártatva a lány. Ilyen erősen még senki sem szeretett? mondta újra, most már kérdőn a vadász. A lány hallgatott.

Indián volt a nyár még, de már korán esteledett. Az erdő körülöttük sötét volt, és mintha egészen egyedül lettek volna benne. Csak a saját szavukat hallották, a saját suttogásukat. 

Ilyen melegen, próbálkozott újra a vadász. A lány hallgatott. Ilyen gyöngéden. A lány még mindig hallgatott. Ilyen harmonikusan, mondta újra, már egy kis csalódással hangjában a vadász.

Hallgattak. Aztán a lány ezt mondta. Nincsen tegnap és nincsen holnap. Csak ma van. És nincs is senki más. Csak te, csak te. Csak - te.

Bozótlány tündérré változik

A vadász egyedül ment az ösvényen. Máskor népes volt az út, de most már senki sem járt rajta. Bal kéz felől lassan ködbe borult a hegy, amelyet úgy szeretett. A vörös napkorong félig már belemerült a ködbe. Esteledett.

Az út kanyarulatánál már ott várták a démonok. Tudta, hogy várnak rá, és azok is tudták, hogy közeledik. Közrefogták, és rákezdték.

Még siratja, még nem feledi. Nem beszél róla, de mindig eszébe jut. Csak ő volt neki, csak ő. 

Láthattad, hogyan támogatta. Hallhattad, hogyan siratta. Olvashattad, miként emlékezik rá. Őt idézi, rá hivatkozik. Vele kezdi, vele fejezi be. 

Ha kérdezed, elhallgat. Ha faggatod, elfordul. Ha mégis belekezd, gyorsan abbahagyja. Neked nem mondja, bezzeg neki elmondaná. Neked nem vallja be, bezzeg neki bevallaná.

Amikor az otthonába hívott, az az ő otthona volt. Amikor az asztalához vezetett,  az az ő asztala volt. Amikor az ágyába fogadott, az az ő ágya volt.

Amikor téged szeret, őt szereti benned. Amikor téged ölel, őt öleli újra. Amikor hozzád bújik, mintha vele hálna. Amikor hozzád menekül, mintha belé kapaszkodna.

A te hangodat szereti, pedig igazából az övét szeretné. A te bőrödet simogatja, pedig igazából az ő bőrét simogatná. A te izmaidat dícséri ugyanúgy, mint amikor az ő izmait dicsérte. A te válladon keres a fejének helyet ugyanúgy, mint amikor az ő vállán keresett. Téged fogad be, mintha megint őt fogadná magába. 

A vadász a fák közül a rétre ért. És az ösvény végén, mintha tünemény lenne, fölbukkant a lány. Mosolya sugárzott, aranyos-barna arcát rőt-fekete haja koszorúként fonta körül. Kicsikééém, mondta vontatottan, ahogy még a vadász előtt a városban tanulta. Hozzá símult, és a nyaka köré fonta a karját. Vívódsz? Nézd, virágot hoztam.

Kicsikém! A suttogó hang szétáradt a vadászban, és betöltötte az erdőt. Az erdő visszhangozni kezdett, végül már zengett körülöttük a világ. 

A vadász a lány vállán át lopva a démonokat kereste. Azok persze most nem voltak sehol. És tudta, hogy nem is kerülnek elő, amíg a tündéri karok ölelik, tartják.