A gép leszáll az Arlanda repülőtéren. Mintha a világ végén szállt volna le: ilyenkor, kora délután csak néhány SAS gép álldogál a kifutón. Beterelnek a váróba, keresztül a büfén, ahol hallgatag emberek isznak és esznek. A “Mi, olaszok” jut az eszembe; a záró képsora, amikor a zajos, vidám és érzelmes olaszok hirtelen kilépnek a havas kifutóra, majd dideregve és zajosan berobbannak ebbe a büfébe itt. Ahol csönd van és nyugalom, és a zajra mindenki tartózkodóan méri végig őket. A nyilak mutatják az utat – lépcsőn föl, le -, aztán hirtelen egy ajtó: máris kimehetnék az utcára. Nincs útlevél vizsgálat, ellenőrzési pont?
Majd elfelejtettem – a csomagom! Vissza a csomagváróba, a futószalagon már csak néhány elárvult táska, motyó, az enyém sehol. Hosszú sor áll a csomagbejelentőnél; a szőke hölgy türelmesen foglalkozik velünk, egyenként. Én még fel vagyok zaklatva ez elvesztett bőröndtől, és hirtelen mindent elmondanék róla, de a hölgy csak belenéz a számítógépbe, és nyugodtan közli (nem az ővé veszett el), hogy ez a bőrönd Amsterdamban maradt, és csak a következő járattal ér ide. Még egy óra, mit csináljak a repülőtéren? Telefonszámokat ad, és fölírja az enyémet is, hogy elérjen, ha a szállítmány megérkezik. A megmaradt válltáskámmal a vámvizsgálat felé megyek, de vámvizsgálat sincs; egyszerre csak a váróban, utána pedig mindjárt a buszon találom magam.
Harminckét éve, 1970 szeptember elején érkeztem Svédországba. Addigi életem első külföldi útja volt ez. A kislányunk fűnek-fának újságolta, hogy megyek, de az ország nevét össze-vissza keverte – Istenem, annyira messze volt (Belgium? Hollandia, vagy hova?). A vonat volt a legolcsóbb, mert az NDK-n vitt keresztül. Este indultam; másnap délután kettőkor kellett a rostocki vonatra szállnom Trelleborg-Malmö felé. Szorongattam a barna útlevelemet (szolgálati), a keletnémet határőr megsemmisítően kapta ki a kezemből, a vámosok pedig kipakoltattak. Hajóval hagytuk a hátunk mögött a szocializmust, és utaztunk - nem Nyugatra (nem lehetett volna), hanem Észak felé. Hórihorgas szőke fiatalemberek bukkantak föl, kékbe öltözötten. Végigmentek a kupékon, és egyre-másra kidobálták a vonatablakon az italokat; csörömpöltek az üvegek a hihetetlenül tiszta kék-sárga tájban. Ez is szocializmus volt, de mennyire más! A való (az enyém) égi mása: otthon voltam benne, de mintha csak álmodtam volna.
A zsebemben szól a telefon: a vendéglátóim keresnek. Csak most olvasták le az e-mailemet, tudják, hogy érkezem, de hol foglaljanak szállást? Ilyen kicsi lett a világ, gondolom, miközben a buszon utazva a szállodákat latolgatjuk. Két évvel ezelőtt egy nagyon nagyban szálltam meg; túl szögletes és túl csillogó volt (amellett messze a városközponttól és eléggé drága). Most kisebbet és olcsóbbat szeretnék. Nem baj, ha be kell járni? Megállapodunk egy külvárosiban.
Két átutazott éjszaka után, harmadnap reggel érkeztem Stockholmba. Kicsit fáztam, otthon még nyáriasan öltöztünk, de itt már ősz volt. Mivel nem ismertem a várost, taxit kerestem, négy koronába került (!), és a taxis visszaadta a borravalót (!!). Vendéglátóm egy nagy, vörös téglás épületben foglaltak nekem szobát, az épület gyár, iskola, kórház, vagy akár börtön is lehetett volna. Nehéz volt eltéveszteni, de megtalálni is, mert Stockholmban minden épület vörös téglás volt (vagy legalábbis akkor annak láttam). Riadtan és meghatódva mentem be, kaptam egy kis szobát (ablaka nem volt). De a szellőzés ment, a berendezés a primitivségig egyszerű, de nagyon tiszta volt, a csövek csillogtak, a törölköző tartót fűtötték. Működött minden, megbízhatóan, hangtalanul.
*
Farsta a város déli része, ahová – ahogy megtanulom – úgynevezett “jobb emberek” (kik azok?) nem is igen mennek. Hosszadalmasan keresgélem a szállodát, ott áll az erdőszélen, el is megyek előtte tévedésből. Május vége van, minden harsogó zöld. A a harsogó zöldben – az erdei utak mentén – sátortetős barakkházak állnak, vagyis úgy néznek ki, csak épp tíz emeletesek. Pasztellszíneiket a mélykék égbolt és a szokatlanul mély fényű nap (északon vagyok, este tízkor még csak szürkül és reggel négykor meg már világos van) kiemeli. A májusi zöld és a csönd, ami valósággal ölel, elfeledteti, ami bizony nehezen feledhető: a betont, a tíz-húsz emeleteket, a sivárságot és a magányt.
Tizennégy évig éltünk betonban egy kőbányai lakótelepen. Csak négy ház épült meg ott, mert építés közben derült ki, hogy a mélyben húzódó járatok miatt a talaj bizonytalan, a tíz emeletes tornyok súlyát nem bírja meg. Így hát terünk volt bőven, fásították és füvesítették (nyárom, sajnos, kiszáradt, tavasszal kezdték újra). Ezt a lakást akkor kaptuk, amikor épp Svédországban voltam. É. táviratot küldött, a távirat körülményesen bukkant rám. Szinte egzaltált voltam az örömtől, mert akkor már három éve külön voltunk a gyerekünktől. A lakás pici volt, még ötven négyzetméter se, és még csak alapozták. Mindegy, lakást kaptunk, szövetkezetit.
A szövetkezet dönt a karbantartásról és a felújításról, mondja K, akinél vacsorázom. Jók a szolgáltatások, csak sorba kell állni értük, és van, amire tíz évet (!) is várni kell (garázsra például). Megállunk egy hihetetlenül magas toronyház előtt, mielőtt lezárná a kocsit, benyúl, s egy mozdulattal leveszi a rádió előlapját. Betörnek, és a biztosító nem fizet, ha ez az előlap rajta marad. Betörnek? Hát – jobb óvatosnak lenni. Végül is egy ilyen betonház nagyon forgalmas. Senki sem ismeri egymást, a lakók jobbára csak jönnek és mennek. A nagy ingatlan árrobbanás előtt sokan vettek itt lakást befektetésnek – most aztán kiadják. Tényleg: közelebbről a ház, bizony, használt, mint ahogy használt a park, a játszótér, a sportpálya. Eléggé használt a szomszéd bolt is – olyan lakótelepi.
Hol a kenyér? – kérdeztem az eladót (mert “zsebből” étkeztem, hogy a tizenkét koronás napidíjból megspóroljak valamit). A kenyér? – nézett rám, és a bolt jobb hátsó sarka felé kalauzolt, ahol az egész fal kenyérrel volt tele. Kenyér – ennyi? Szégyelltem magam a szegénységemért és a korlátozottságomért (és angolul is csak keveset tudtam).
A kenyér. Abban a tudatban voltunk – ezzel a tudattal érkeztem Svédországba -, hogy mi már nem is olyan rosszul élünk. Legalábbis jobban éltünk, mint, mondjuk, amikor D-n tanítani kezdtünk (vagy mikor kitelepítettek). És mindenképp jobban éltünk – ezt mindenki megerősítette – mint a rokonaink a szomszéd országokban. Pontosabban: jobban talán nem éltünk, de szabadabbak voltunk, mondták. Megkaptam a szolgálati útlevelemet, “ablakkal” Nyugat felé. És ez a Nyugat csakugyan olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. Tisztább, világosabb, rendezettebb, mint a miénk (ott lent), és minden működött benne. Kevesebb volt a rendőr, sokkal magasabbak voltak, és sokkal szigorúbbak (egyikük a kinyújtott ujjával addig tolt kifelé egy hippi fiút a malmöi állomáson, amig az hátrálva leesett a lépcsőn, ki az utcára). Az árak sokkal magasabbak voltak (a pénzünk nem ért semmit), de tudtuk, hogy sehol sem csapnak be, és minden ár egyforma. A stockholmi tömegközlekedés nagyon drága volt – majdnem egy korona (!) -, de a buszok menetrend szerint közlekedtek, és a menetrendet ki is tették. A házak magasak voltak, ugyanúgy, mint nálunk – de a fenyők körülöttük sokkal magasabbak. Látszott, hogy a szocializmust lehet jól is csinálni.
A szocializmus az öregek tudománya, mondja K vacsora után. Vagy inkább az öregek hite. Ha nem megy úgy, ahogy szeretnék, nem az idea rossz, hanem a kivitel. Azt rontják el a fiatalok. Bőrfejűek garázdálkodnak, mondják, nacionalista jelszavakkal. Bezzeg, a régi szép időkben rend volt és fegyelem, az iskolában is. Imádnak oktatni, mindenkit kioktatnak, ez már, úgy látszik, bennük van, mióta kitalálták a népfőiskolát. A nép meg megy utánuk. Mindenki szeretné, ha a szocializmus igaz lenne. Kár, hogy nem megy itt se.
A brosurák. Nálunk akkor épp kevés volt belőlük (szerencsére), volt épp elég 56 előtt és alatt. Svédországban mindenütt találtam elolvasni valót. Kis füzet, nagy füzet, képes tájéjkoztató, poszteren és hirdetmény: minden változatban elolvashattam, amit a szociáldemokraták tettek Svédországgal. A történet az 1929-33-as világválsággal kezdődött, előtte mérhetetlen szegénység (képek, képek). 1932-ben kerültek a szociáldemokraták kormányra – azóta folyamatosan kormányon is maradtak, hogy megcsinálják a jóléti államot (megint képek). A jóléti állam nemcsak gondoskodott mindenkiről (iskola, munka, pihenés, gyógyítás, nyugdíj, utazás), hanem üzenete is volt. Mind egyformák vagyunk, egyenlők (képek). Lelkesítő volt. Olyan országból jöttem – aztán jöttünk, egyre többen ide -, ahol ugyanilyeneket mondtak, csakhogy egész mást csináltak. Ahol még emlékeztünk rá, hogyan kerültek a szocialisták a hatalomra (56), és ahol az egyenlőség mögött, a háttérben vadászatokról, bevásárlásokról és dorbézolásokról rebesgettek. Ezért Svédországba érkezni, ott lenni és azt fölemlegetni nem a szocializmus tagadása volt, hanem a létező szocializmusé egy reménybelivel szemben.
K huszonnyolc éve él Svédországban, 1990 óta rendszeresen hazajár. Stockholmban a magyarságára büszke, itthon a “svédségére”. A nyelvet tökéletesen használja – legalábbis nem problémázik rajta -, de ahogy öregszik, egyre jobban idegesítik a honfitársai. Svédországban a fafejűséget szídja, itthon a kivagyiságot. Most mintha a kettő között élne, út közben.
Volt egy pillanat, hogy mi is ki akartunk menni. Kérdeztem az ismerőseimet Svédországban - persze, lebeszéltek. Sokan belevágtak. Willy Brandt keleti nyitása és Helsinki után egész exodus indult Pesten Észak felé. A házban, ahol többé-kevésbé ismertük egymást, egyre-másra jöttek a hírek, hogy ki maradt kint. Sz. I. letartóztatásáról, majd kivándorlásáról a Szabad Európa révén értesültem (a kocsiban hallgattam Kőbányára menet, akkor már volt autónk), de Cs. É. egy átszervezés nyomán az akadémiai intézetből ment el, ahol dolgoztam (mondták, elszántan tanult norvégül, az ágya fölött, az éjjeliszekrényén, mindenütt szavak, mondatok, nyelvtani szerkezetek, velük feküdt, velük kelt). Disszidálni főben járó bűnnek számított, hivatalosan legalábbis. De azért... mintha, nem tudom, a hatóságok, a maguk kacsintós módján, az Északra menekülést kicsivel inkább hagyták volna. Mi is meghívtunk egy házaspárt, akikkel aztán életre szóló barátságot is kötöttünk, gyerekeket cseréltünk. A svéd lányokat itthon kinevették a magyar gimnazisták, amikor azt mondták, hogy náluk, Svédországban szocializmus van. Dehát mégiscsak azt mondták.
A szállodából a városba menet megszólít az egyetemi intézet gazdaságisa, kínai. Ő is régóta él itt – mennyi is? Mindjárt harminc éve. Kint lakik Farstában (az egyik toronyházban, gondolom). Sokan vannak itt, az intézatből is, mindenfélék, tudja (tudom, “nem sikkes” Farsta). A gyerek német iskolába jár, nem adja svédbe, a svéd ahhoz képest rendetlen. Fizetni kell érte, igaz – nem is keveset -, de az iskola fontos. Az árak fölmentek. Valaha négy koronába került egy hot dog az utcai árusnál, most meg 20-30 között van (én a pizzáért a török árusnál 50-et fizetek). Ez a korona is elavult, muszáj euróra térni, így nehéz számolni. Nincs rendbontás, igaz, rendőr sincs sehol (a városban véletlenül meglátok hármat, még mindig szőkék kékben, de, isten tudja, alacsonyabbak). Jó volna beljebb költözni, de a városközpontban a lakásárak hihetetlenül magasak. Ez itt egy jól kistafirozott lakásszövetkezet, támogatja a bank is, ezért merte megvenni a lakást. Sok szövetkezet meg csak görgeti maga előtt az adósságait, egyre hiteleket vesz föl, aztán ha emelkednek a kamatok, eladósodnak. Közben beérkezünk – hát persze, mindketten ugyanoda megyünk. Az egyetemre.
*
Az Erasmus oktatói csereprogram keretében vagyok itt. Két év vesződség után sikerült végre megállapodást kötnünk (közben az előző igazgató, a kacsintgatós Fagerlind nyugdíjba ment, az új pedig nehezen vállalja az elődje örökét). Csak lábujjhegyen – a modern pedagógia szülőhelyén járunk.
A nemzetközi pedagógiai intézet a stockholmi egyetem E épületének kilencedik emeletén van. Az öt modern egyetemi tömb Stockholm különböző pontjairól is jól kivehető, kellően csúfak és kellőképp impozánsak. Az egyetemnek épültek, amikor az egykori főiskola, a hatvanas években, Uppsala és Lund heves tiltakozása ellenére, a Karolinska Institut előkelő elnézése mellett egyetemmé alakult. Torsten Husén itt szervezte meg az intézetét – az intézetet, amely szinte máig letéteményese annak, amit nálunk is neveléstudománynak tartanak (iskolai teljesítménymérések, országos eredményvizsgálatok, oktatáspolitikai szakértés).
Oden plan – mondta be egy földöntúli hang (úgy tetszett) a metrón, kiszálltam. A Sveavagan-en hideg szél fújt, de gyorsan a Wenner-Gren Centerhez értem. Postlethwaite, akivel itthon B. Z. hozott össze és aki segített a programszervezésben, lent várt a bejáratnál. A fantasztikus torony huszadik emeletén – a lift a tizenharmadikig meg se állt - egy kis dolgozószobában találkoztam Torsten Husénnal. Lefényképeztem, amint az asztala mögött ül (póz, egy egész kicsi), és interjút kértem tőle.
“Az oktatásügy és a neveléstudomány nem vizsgálható azok nélkül a társadalmi összefüggések nélkül, amelyek életre hívják, és amelyek között működik. A svéd oktatásügy és neveléstudomány számára ezeket a koordinátákat az a szociáldemokrata reformpolitika jelenti, amely négy évtizedes kormányzata nyomán a svéd jóléti államot létrehozta.”
Ma műtik Torstent, mondja a lánya, a szeme (hályog). Ha nem lát többé, az szörnyű lesz: egy ember, aki könyvekkel, olvasással nőtt föl és öregedett meg. A folyosó végén az a kis szoba most is az övé. Az a jó benne, hogy fákra, virágokra látni. Benne, körülötte a könyvei. Leveszek egyet: Lipcse, 1884, gót betűk. Nagy könyvgyűjtő, valahányszor Budapesten jár, az antikváriumokat bújja. Ez már nem is az ő könyvtára, hanem az intézeti kézikönyvtár része, alapja. Az a bizonyos tizenkét kötetes Enciklopédia nőtt ki belőle, amit Európában leggyakrabban forgatnak.
Az Enciklopédiának “magyar gyökerei” vannak: Maxwell találta ki. Maurice Kogan ismerteti meg és hozza össze őt Husénnal 1980-ban. Maxwellt is a tanítás meg a tanulás foglalkoztatja, (akárcsak Sorost). Hogy ennek tudománya is van, azt Huséntól tudja meg. Husén épp Ausztráliából érkezik vissza, ahol ottani barátai – a szakmában közismert Keeves - gyűjt referenciákat teljesítménymérésről és iskolai értékelésről egy szöveggyűjtemény számára. De Keeves főnöke meghal, kiadó nélkül maradnak. A Pergamon épp kapóra jön. Husén nekifekszik a szervezésnek. Egy enciklopédiát – sokunk karrierjét – szervezi.
“Az alkalmazott pszichológiával és a neveléstudományi kutatással való elkötelezettség egyfelől, az oktatáspolitikai irányultság és a közoktatási rendszerben való gondolkodás másfelől Torsten Husén összehasonlító munkásságában szintetizálódik. Az Unesco párizsi oktatástervezési intézetének éveken át munkatársa, az Unesco hamburgi neveléstudományi intézete igazgató tanácsának pedig ma is tagja. 1971 óta a stockholmi egyetem neveléstudományi intézetének igazgatója. Alapítója és megalakulása óta elnöke a nemzetközi teljesítményértékelési szövetségnek (IEA, Stockholm), amelynek feladata az iskolai előmenetelek összehasonlító vizsgálata egyszerre több országban. Husén szerkesztette az IEA első kutatási programjának beszámolóját, amelyben a szervezet a matematikatanítás összehasonlítüó vizsgálatának első eredményeit teszi közzé tizenkáét ország eredményei alapján.”
Pedagógiát német egyetemeken tanul, az alkalmazott pszichológiát - angol módon - Lundban. Az Enciklopédiában pedagógiát akar bemutatni, amely – nem úgy, mint a franciáknál vagy az angoloknál - megőrzi egységét és integritását, miközben – úgy, mint a franciáknál vagy az angoloknál – hnatártudományai révén korszerűsödik. Enciklopédiába sűríteni, amit elértünk – ez volt az erőfeszítés csúcsa. Egy teljesítménymérés, ami átfogja a világot, egy enciklopédia, amely átfogja a tudományt, s egy intézet, ahol mindezt tanítják – ez a huséni álom.
A történelem különös pillanatában, a nagypolitika egyedülálló konstellációja közben. A hatvanas és hetvenes években az északi országok közvetítő szerepe megnő Nyugat és Kelet között. A szputnyik sokk után hihetetlen pénz áramlik az amerikai oktatásügybe, és a demokrata kormányzás évei alatt megnő azoknak a szava, akik az oktatásügyben is a központi tervezést sürgetnek (Galbraith, Coombs). Ilyen intézet ugyan az Egyesült Államokban sohasem alakul – ellenben amerikai javaslatra Párizstól Indián át Koreáig megalakulnak. Az észak-európai szociáldemokrácia emblematikus figurái, Dag Hammarskjöld, Gunnar Myrdal, a fejlődő világért érzett felelősséget testesítik meg életükben-halálukban. Torsten Husén úgy látja, eljött a neveléstudomány pillanata.
Granna-ba értünk, és nem tudtuk, hogy “világméretű vállalkozás” részei vagyunk. Csak azt tudtuk, hogy a csomagunk valahol lemaradt, és hogy valamelyikünk biztosan “jelent”. Egyébként meglehetősen elképzelhetetlen lett volna, hogy 1971-ben egyszerre hatan útlevelet kaptunk (én egy éven belül már másodszor), és hogy azbutazásunkat és másfél hónapos nyári szemeszterünket a meghívók finanszirozzák. Granna még megírásra vár az iskolareformok hazai történetében, és jó lesz sietni vele, mert H. D. már nem él, Sz. P. a minap távozott, s mi maradék négyen is jócskán nyugdíjasok lettünk már. Robogott velünk a busz a repülőtérről az ismeretlen üdülőhelyre, integettünk az út menti trolloknak, ittuk magunkba a táj hihetetlen szépségét és magányát. Izgatottak voltunk, zajosak és újonnan jöttek, akik semmit sem értettek, és ráadásul még büszkék is voltak rá.
Hat hét – annyit töltöttünk kint – mindőnket igyénybe vette fizikailag és lelkileg is; barátságok és ellenségességek szövődtek, amik azóta is kísérnek, elhatározások, amikből később oktatáspolitika született. Hallgattuk Husént (aktiv és kreativ volt), Tylort (öregségére is kristálytisztán fogalmazott) és Bloom taxonómiáját (öntudatos volt és rámenős). Havighurst-től tanultam nevelésszociológiát, amit itthon a társadalmi mobilitáskutatók teljes értetlensége fogadott; és Goodlad-től a kis iskolák dícséretét. Huszonnégy ország csapata gyűlt össze – bármultuk a színes kollégákat (ők is minket) -, hogy mérést és értékelést tanuljon, a korszerű neveléstudomány alapjait. Granna új kezdet volt, és egy életre szólt.
Egy enciklopédia? Kihívás volna, ha megkérnéd, hogy ésszerűen lerövdítsem, mondja John (Keeves). A teljesítménymérések statisztikai földolgozója, az IEA-család módszertanosa most újra itt van Stockholmban. Először akkor töltött itt egy szemesztert, amikor én éppen elutaztam, 1970 őszén, igazítjuk össze a naptárunkat és az emlékezetünket. Akkor még a Wenner-Gren-ben voltunk, ahol Torsten szobákat bérelt az új intézetének (ezért találkoztam hát vele én is ott, a Wenner-Gren alapítványnál). Sétálni szoktam az egyetem és a Wenner-Gren között, mondja John, mindig megkerültem ezt a kis tavat. Jössz velem?
A Vadstena valószínűtlen volt; valószínűtlenül ragyogó. A közepén a szigeten laktak a trollok Tanáraink a grannai szemináriumon nekünk szokatlan tempót diktáltak: reggel előadás, délelőtt-délután szemináriumok, este megbeszélések. Csak közben jutott idő lemenni a tóra (fürödni még júliusban is hideg volt). A tóra menni annyit jelentett, hogy beszélgessünk: értelmeztük, földolgoztuk és helyére tettük a hallottakat. Sok mindent így találtunk ki, szakszavakat, szófordulatokat, gondolatmeneteket. Úgy érkeztünk meg Granna-ból, mint egy lelkigyakorlaton edződött csapat, mélységesen meggyőződéssel és mélységes naivitással.
Úgy kéne megcsinálni az enciklopédiát, jut eszébe, ahogy az Open University. Vették az enciklopédiát, megkeresték a szakszerkesztőket, aztán fölkérték, hogy csináljanak válogatást a legfontosabb cikkekből. Nem másolták ki, hogyisne, fizetni kéne a Pergamon-nak. Inkább maguk kérték föl a szerzőket. És vállalkoztak rá? Vállalkoznának egy magyar szöveggyűjteményre? Szerintem biztosan. Legalábbis én. És Albert (Tuijnman) is, alighanem.
A Husén-féle enciklopédia tizenkét kötete mellett a miénk, amit B. Z. kezdeményezett, soványnak látszik. Most jobban értem B Z-t, hogy annyira erőltette. Nem is enciklopédia, hanem lexikon. A három kötet a tizenkettő mellett csak azt tükrözi, ami a helyzet – az elmaradottságunkat és az elszigeteltségünket. Jó volna egy enciklopédia, hogy ezt az elszigeteltséget oldjuk. Valami nemzetközi, hogy a szemben állók is etalonnak fogadhassák el, de valami hazai azért, hogy értsük és használni tudjuk. Van már lexikonunk, de nincs még pedagógiánk.
Itthon nagy lett körülöttünk a csönd. Egy darabig megpróbáltunk összejárni és föleleveníteni az emlékeket. Grannai “tankönyveinket” a hazai sajtóban egyenként ismertettük. Egymás közt angolul beszéltünk, nemcsak mert így tanultuk meg a kifejezéseket, hanem mert így rejtelmesebb maradt. Granna után minden világos volt és egyértelmű. Tudtuk az igazságot. Most már csak az maradt, hogy elmagyarázzuk a többieknek. Kár, hogy ezek “a többiek” nem voltak kíváncsiak ránk. Így aztán Granna sokáig titkos történet maradt. Egy történet arról, hogy van pedagógia, amely képes átformálni a társadalmat. Húsz évig éltünk abban a tudatban, hogy valahol már rátaláltak a bölcsek kövére. Nekünk majd csak használnunk kell.
“A kompenzáló oktatás jól kidolgozott módszerei és eljárásai csakis egy átgondolt, szocialista társadalompolitika részeként váltják be a hozzájuk fűzött reményt – egy megvívott és megnyert szocialista gazdasági, társadalmi és kulturális forradalom talaján.” És közben Svédországra gondoltam.
*
Jaj, ez nem a pedagógiai intézet, néz föl a számítógépről egy rokonszenves férfi. Ez itt a finnugor nyelvészet – de az egész folyosó tele van velük. Az iroda a másik sarokban van. Ott kopogtatok. Pedagógiai intézet három is van a Stockholmi Egyetemen. Tanárképzéssel az egykori tanítóképzőben foglalkoznak; a másik egyetemi tanszék inkább neveléselméletet, neveléstörténetet, didaktikát meg ilyeneket oktat. A mi hallgatóink, mondja Tuijnman, mindnyájan külföldiek. Ami nem könnyű manapság, különösen itt nem, ahol fogytán a pénz és szűkül az állami támogatás. Új profil után kell nézni.
Egyszer Olof Palme is meglátogatott (akkor még miniszter volt, Husén tanítványa, nyurga és fiatal; fiatalon halt is meg). Esküvőt rendeztek Granna-ban, meghívták a “nemzetközi brigádokat” is, talán akkor hoztak bennünket össze. Vagy talán külön érdekesek voltunk a rendezőknek – az első csapat a vasfüggöny mögül? (A magyar illúzió.) Husén elmagyarázta – a miniszter szerényen álldogált mellette és csöndben egyetértett vele –, hogy az állam a fontos, nem a minisztérium. Királyi Oktatásügyi Hivatal – így hívták azt a fontos helyet, ahol a svéd iskolareform készült. Éveken át emlegettük aztán a Büro L-4-et, ahonnan a kutatás-fejlesztést finanszirozták. Amikor ezt a konstrukciót otthon elkezdtem magyarázni – hogy a Hivatal olyan, mint itthon a Minisztérium, a svéd minisztérium pedig a központi bizottságra emlékeztet – ijedten intettek le: sok lesz a párhuzamból.
“Tervezés, kutatás, fejlesztés. A szakember (bármilyen) Svédországgal ismerkedve leggyakrabban ezzel a három szóval találkozik. Világszerte magas az árfolyamuk (1970 – K. T.) – a szocialista országokban kiváltképp -; de Svédországban a legváratlanabb összefüggésekben kerülnek elő. Várostervezés, lakástervezés, családtervezés, oktatástervezés – s a sort a társadalmi szférában maradva is zsaporíthatnánk – szövődik egybe abba a tudományos színezetű, de lényegét tekintve nagyon is politikai tevékenységben, amit hivatalos svéd fórumokon és kiadványokban következetesen társadalomtervezésnek neveznek.”
Albert nemrég került az intézet élére az OECD-ből, fiatal, elszánt, nyughatatlan és ambiciózus. Meg akarja menteni a tanszéket, ami bizony már-már a tönk szélére került (a többiek ugrásra készen lesik az egyetemen, magyarázza a heti intézeti értekezleten). Most épp Kanadából tért vissza, egy Unesco tanácskozásról. Hat nemzetközi teljesítménymérési projekt vezetői vettek részt rajta - mondja, melyikek, köztük van persze a PISA is -, az Unesco szeretné tudományosan koordinálni őket. Ide akarnám hozni ezt a koordinációt, mondja. Így három lába lenne az intézetnek. A nemzetközi összehasonlításokat a különböző pénzalapok finanszirozhatnák a harmadik világ számára; teljesítménymérésekre és a statisztikázásra itt vagyok én. De kellene még valaki, aki a történeti-szociológiai megközelítésekhez ért. Nem tudsz valakit?
Az intézet bajban van. A svéd professzori fizetések nem versenyképesek Hollandiában (Tuijnman odavaló), pláne nem Németországban. Jó lenne valaki Kelet-Európából, ahol kiválóan képzettek, de rosszul fizetettek a kollégák. Azt hiszem azonban, nemcsak ez a baj. Az intézet mögül lassan elmúlik az alapító nimbusza, az a nemzetközi hírnév, amelyre Husén személyes kapcsolatai révén a hatvanas és hetvenes években szert tettek. S nemcsak Husén nimbusza múlik el, hanem Svédország nimbusza is. Már (megint) nem Európa közepén vagyunk, csak valahol a szélén; nem ott, ahol kezdődnek a dolgok, csak ott, ahová megérkeznek, ahol lecsengenek. A svéd politika a bekapcsolódás vagy elszigetelődés dilemmájával vívódik. Most kellene lépni, amíg a szocialisták “nagy generációja” még hatalmon van. A szociáldemokratáké, akik - eltanulva és megirigyelve egy előző, konzervativ nemzedék EU-álmait - megpróbálták 1990 után valóra váltani. Az új generáció harsány ideológiai köntösben nem épp csatlakozás párti, vagy csak fönntartásokkal.
Mit kaptunk Granna-ban? NAT-ot, Monitor-t, IEA-t, PISA-t, mindent. B. Z.-ből itt lett profi teljesítménymérő, statisztikai értelmezéseit mindenki csodálta, nemzetközi hírnévre tett szert, az Enciklopédiába is bekerült. B. E. pedig itt tanulta meg, mi is az a tantervelmélet (hogy aztán doktoráljon belőle). Nekem a kis iskolák addig mindig az elesettség és az elmaradás szimbólumai voltak; Goodladtől megtanultam, mennyire modernek.
“Kérdés, mennyire siettessük a kis iskolák fölszámolását. Tudjuk-e anyagi erőforrásainkat kizárólag körzeti iskolaközpontok kialakítására összpontosítani - ahová esetleg az alsó és a fölső tagozatos gyerekek is bejárnak, vagy bent laknak? Vagy lehetséges-e érdemes-e korszerűsíteni a meglévő kis iskolákat?”
Vendéglátóm szabadkozik, hogy nem tud külön szobát biztosítani. Azt azért nem vállalom -aludni, lakni külön szeretnék. Aztán kiderül a félreértés: egyetemi szobára gondolt. Megosztom hát a hallgatókkal: egy orosz és egy grúz lánnyal kerülök egy szobába, egyikük előzékenyen átengedi a számítógépét. Velem jól beszélnek angolul, egymáshoz oroszul szólnak. A barátaik svédek, a törekvésük egyértelmű: szeretnének ottmaradni.
Augusztus közepe volt, hat hét után. Koppenhágáig együtt utazott a társaság, ott aztán még egy búcsúzkodás. Tudtam (úgy tudtam), hogy többé nem térek vissza. Egy kelletlen és szürke országba mentem, ahol bizony nem ragyogtak a színek. A torkom – mint mindenkinek – megint összeszorult a határnál (Svédország? Ja, pornólapok... na, mutassa csak!) Dehát legalább itthon voltam, ha egérlyukban is. Amit magam mögött hagytam, egyre meseszerűbbnek tűnt; egy tiszta ország és egy gondviselő állam mitológiája.
Lidija mindig rohan; azért be-benéz a szobába. Anyáskodik a lányokkal, aztán sebtében egyeztet velem egy randevút. A sokadik kávézóba visz el (a hallgatói önkrományzat központja), itt a legjobb a kávé, ezt jegyezd meg. Jaj, hol is kezdjem, annyira akartam találkozni. Amit csinálsz, illetve amin én dolgozom... Csak hát a gyerekek. Az egyik két és fél éves, a másik négy, Lidija épp azt szervezi, hogy nyaralni menjenek. Most mennek először a nagymamához Montenegróba, a tengerpartra. Lidija azt reméli, hogy ott, gyerekek közt, fölszednek valami szerbet. Otthon svédül beszélnek, mert Lidija még hat éves sem volt, hogy a szülei Belgrádból elmenekültek. Ingázik két világ között. Szó szerint is: Koszovóban, előtte Biszniában az ENSz-nek dolgozott (iskolák újraindítása). Ebből az egészből kéne – ha lehetne – valahogy disszertációt írni.
Shannon holnap indul, a férje a gyerekekkel már előrement Amerikába. Ő csak azért van itt, mert ma délután vitatjuk a diplomamunkáját. Több nyelvű gyerekek iskolai előmenetele, az a címe. Az első fele szorgos irodalmazás (nem “száll a kismadár”, Shannon nem olyan), a másik fele preciz kérdőívezés és statisztikázás. Tuijnman szabályos védést rendez hozzá, Florian-t hívta például Berlinből opponálni. Florian mereven egyenes és mosolygóan tartózkodó. Ízekre szedegeti Shannon dolgozatát, fölmutatja, mit talált, kissé undorkodva megforgatja, aztán lemondóan félreteszi – ja, ha nektek így is jó...
A vitán az egész doktori iskola jelen van, fontoskodva kérdezősködnek. Shannon csöndes belenyugvással válaszolgat; a jelenet mögött, úgy érzem, van még valami. Eszembe jut H. és E. (kétnyelvűség, iskoláztatás, Anglia), aztán megkérdezem Shannontól, hogy mit várt, mire számított. Csak dolgozatot akart írni, hogy diplomát szerezzen? Vagy mondani is akart vele valamit? Shannon megnyílik. Igen, mondja, azt írta alcímnek, hogy Alaphelyzetek. Vagyis hogy ez az alaphelyzet: hogy a gyerekek egyre több nyelvűek, mégis egy nyelvű iskolába járnak. Mármint az övéi. Akikért szorong: vajon nem maradnak-e le amiatt, hogy nemcsak svédül tudnak, hanem angolul is. De most már megnyugodott, hogy nem, nem maradnak le. Ez az alaphelyzet - és siet utánuk.
Shannon és Lidija, Jekatyerina és Jelena nem tudnak gondoskodó államról. Részben mert nem gondoskodik róluk, részben mert nem is tudják, melyikre gondoljanak. Grúziára? Oroszországra? Szerbiára vagy Montenegróra? A gyerekeikre gondolnak – létezőkre és leendőkre -, és persze magukra, amint épp kultúrák közt csetlenek-boltanak. Az intézet is azért jó, mert sok nyelvű találkozóhely. Pillanatra megállnak itt, lélegzetet vesznek, reflektálnak a tapasztalataikra (vö. “reflektiv pedagógia”). Aztán rohannak tovább: újabb munka, újabb állomás, újabb kultúrák; globalizáció.
Globalizáció. Martin anyanyelvi szinten beszéli az angolt – valahol a brit nemzetközösségben iskolázhatott -, játszik Rezával, aki nem tudja olyan jól. Végül Tuijnman szól közbe, Martin nehéz eset. Nemcsak Rezát hengerli le, lehengerli a témavezetőt is, sőt le akarta hengerelni a pedagógusokat is, akiket meginterjúvolt. Csakhogy azok – személyiségi jogaikra hivatkozva – bizony nem válaszoltak neki. Martin igazából emiatt marad szégyenbe, nem a dolgozata miatt (pedig amiatt is szégyenben maradhatott volna). Ez valami új. A tanárok nem felelnek, ha a kutató kérdezi őket. Mit gyűjtsön akkor egy kutató? Hogyan legitimálja magát?
Előző nap kilencszáz kilométert vezettem, hogy másnap pihenten vághassunk neki a skandináv híd- és hajórendszernek (Svédország: konferencia, Turku: egyetemi szeminárium). Letértünk a német autópályákról – a fejem zúgott a kilencszáz kilométertől -, beléptünk az országba, és megálltunk az első pihenőnél. Kedvetlen csönd. Szemerkélő eső, sötét fenyők. A pihenő egyszerű volt (nagyon), a szolgáltatása pedig szerény (az is nagyon). Az utak föltűnően elkeskenyedtek, az autópálya elmaradt, vele a forgalom is. Északnak mentünk; fáztunk. Az üres csönd más világot idézett, mint amit emlékeinkben őriztünk.
Mutattam É-nak: Granna. Húsz év alatt itt autópálya épült - csakugyan, annak idején zajosan dolgoztak rajta -, megálltunk a szélén, lenéztünk a tóra. Valahogy, nem tudom, a Vadstena is megkisebbedett (laknak még trollok a szigeten?). Nem is üres volt, inkább kopár. A bolt, ahol annak idején izgatottan vettem öltönyt magamnak, bezárt, a többi sem tűnt valami érdekesnek; egyszerű falusi boltocskák voltak, semmi több. Hol is tartottuk a konferenciát? Merre jártunk, eszméktől hevülten? Hol is kezdtünk új, társadalmat megváltó pedagógiát? Itt, ebben a csúf betonban. Érdekes...
Linköpingben a barátaink vártak (ez is Granna-i barátság volt, szépen kitartott egy életen át). Barátságosak és mosolygósak voltak (G. hál’ Istennek, túlélte az operációt), R. persze már nyugdíjba ment azóta, a gyerekek pedig, hát igen, felnőttek. De nálatok aztán sok minden történt, néztük a tévét, izgultunk értetek... Az oroszok elmentek, ti mindig tőlük féltetek, ugye? Persze, mi is. És hogy lesz most? Hát a mi szocialistáink... Pillanatra megfagyott a levegő. Aztán fölengedett, de É. meg én már nem tudtunk felhőtlenek lenni. És ni csak, a ház is – valahogy kopottabb lett (no persze, húsz év alatt). És a kert, azt még közösen használjátok mind a húszan? Persze, hisz közös tulajdon. Szövetkezeti (már láttuk, hogy tényleg, úgy is nézett ki). Képzeld, meséltük, Finnországban még Lenin-szobor áll. Igen? No persze, tudod, ő is harcolt a népért... G. a paplány - túlélte a súlyos operációt - csöndesen, ahogy szokott, bólogatott. Tudtuk. Hallgattunk.
Elhagytuk a lakótelepet. R. – húsz év előtt – büszkén mutatta: a megvalósult álom. A hatalmas tisztás négy oldalán körbefutottak a betonházak; középen “alapellátó intézmények”, azaz bolt, óvoda, rendelő, könyvtár. Olyan volt, mint egy “létező szocializmus”. Mostanra megszürkült a beton, kitört-betört ajtók-ablakok, lengette őket a szél. Nem lehetett megállapítani, hogy kik laktak benne, inkább csak azt, hogy nem lakta már senki. Az útszélen rendőrkocsi állt; a forgalmat figyelte (nemigen volt), de fél szemmel talán a lakótelepet is.
*
Megkerüljük a tavat, ahogy John ajánlja. A torony nem téglalap alapú, mint várnánk, hanem romboid. És minden szöglete az, mondja John - ez, úgy látszik, igen megragadja -, minden szöglete, nézd csak, ez is itt. Újra meg újra fölfedez valamit, a liftet, a kerengőt, a lépcsőházat. Dehát miért? Mondom, mert ez egy napóra. Egy napóra? Igen, a torony árnyéka végigsétál ezen a kétharmad körön - már ha van nap -, úgy mutatja az időt. A torony alján, kétharmadnyi körben amfiteátrum szerűen betonkoszorú fekszik, lakások a Wenner-Gren ösztöndíjasainak. Én is itt lakom, gyere be, nézd meg, mutatja John a kis szuterénjét. Egy szoba, mellékhelyiségek. Nem túl nagy, de egy személynek... A szomszédban diákok, fiatalok. Lakások kiadók.
Újra megláttam a Wenner-Grent, ámulatom és irígykedéseim színhelyét. Most körbe kanyarodva értem el idáig (Eriks-plan), a szállodától csak pár perc járásnyira volt.
Állt a Wenner-Gren, ott a régi helyén, bejárata fölött a kiírással. Csak amikor bementem tudakozódni, néztek furcsán rám: “Ja, valahol a huszadikon”. A Wenner-Grent – Axel Wenner-Gren alapítványi székhelyét – eladták. Az alapítvány csődbe ment, a tornyot el kellett árverezni, néhány legfölső emeletét tartották csak meg. A gyorslift még mindig a tizenharmadikon állott meg először, irodák azonban mindenütt kiadók. Némi zavarral zsúfolódtunk be a liftben – csak egy kis papír mutatta az utat -, hogy az Academia Europea fogadásán részt vegyünk. A hölgy táskában hozta magával a regisztrációs anyagokat. A huszonharmadik emeletről lefelé menet a zsúfolt liftből csöndben léptünk ki. A portás és a recepció helye üresen állt. Szinte kisomfordáltunk a Wenner-Gren-ből.
Az Academia Europea idei konferenciája - Kiválóság a felsőoktatásban - inkább unalmas, mint szórakoztató. Néha pedig bosszantó, ahogy a fizikusok bosszantók, ahogy mindent tudnak. Most épp a felsőoktatást “tudják jobban” (kis hazánkban sem ismeretlen). Gibbons rátalál egy kifejezésre (társadalmilag “testes” tudás), ezt aztán kedvvel forgatja-ízlelgeti. Másoknak is megtetszik – aznap többször hallom még. Gibbons azt magyarázza, hogy a modern egyetemen csapatmunka kell, nem magántudósok. Csapatmunka és versenyszellem. Aha.
Lorange a Lausanne-i nemzetközi üzleti főiskola igazgatója. Szerinte nem kell tanszék, sem oktatói “létra”, sem garantált fizetés, sem állami támogatás – náluk nincsen is. Piac kell, és verseny. És csak olyan intézmények, amelyek helyt tudnak állni a piaci versenyben. Szünetben többen kétkedve kérdezik, komolyan gondolja-e. Lorange mosolyog, szivarzsebéből több nyelvű névkártyákat osztogat. Látszik, ehhez szokott hozzá - de azért a kártyán sok-sok egyetemet és fokozatot fölsorol; szinte gyanúsan sokat. Engwall is business school-ból jött (Uppsala). S mint ilyen magyarázza el, hogyan kéne privatizációra fölkészíteni a felsőoktatást. Sőt, Hernes is business menedzser; most éppen a párizsi Unesco Oktatástervezési Intézetet menedzseli. Most értem meg az egykori székfoglaló előadását, gráfokkal és blokksémákkal. Az Unesco-intézetet, nevet, még nem lehet privatizálni.
A virtuális egyetem nekem, bizony nem sokat mondott. És kicsit untam is magam azon a konferencián, bár világhírességeket láthattam. Aztán a norvég előadó bekapcsolta a táskagépét, és rákattintott a hálózatra. S megjelent egy merőben más világ. Vitorláztunk – nem, repültünk az interneten. Egy-egy kikötő egy-egy virtuális egyetem. Át- meg átszőtték már a világot. A közönség csodálkozva, aztán riadtan figyelt. Diplomák, fokozatok, bizonyítványok és kreditek adás-vételétől lett hangos a néma internet. A virtuális egyetem már ide, már hozzánk is benyújtotta a csápját! S ahol megjelent, menekültek vagy reménytelen utóvédharcot folytattak a klasszikus egyetemek. De nem volt könyörület – egy kattintás: egy újabb portál, ahol újabb, még több és még értékesebb krediteket árultak. A közönség zavarodottan állt föl.
Csak a skót vállalta a mérkőzést. Elmondta, hogyan próbálják kiépíteni a regionális egyetemet információ technológiával a skót felföldön és a szigeteken. Hősi póz volt; elszánt és reménytelen. Ha a nemzetközi tőke hadba indult, milyen esélyei maradtak e világtól elzárt, magányos bajnokoknak? Még a teleházaik is ellenük fordultak (újabb kattintás az interneten).
Akkreditáció? Integráció? Állami szerepvállalás? Az egyetemi világ önmagát fegyverezte le az “akadémiai autonómiával”. Elefántcsont tornyaikban kevés esélyük maradt rá, hogy egyenként vegyék föl a harcot a hódítókkal. A nemesi felkelő dilemmája, hogy vagy a plebsszel szövetkezett (regionális egyetemek, harmadfokú képzés), vagy a nemzetközi hódítóval (virtuális egyetemek). Esetleg más országokban kihelyezett tagozatokkal próbálta ő is stabilizálni magát, vagyis beáll a hódítók közé.
Szerencsére most Teichler is itt van – két föllépése közt ide is megérkezett – és elmagyarázza közgazdászoknak és fizikusoknak, hogy mindez az expanzió miatt van. Piac, igények, szolgáltatás, mondja, és legyint. Épp arra van a reklám, hogy megdolgozzák a vevőket; hogy olyasmit vegyenek meg, amire nincs is szükségük. Nybomot is kedvtelve hallgatom - svéd létére alacsony, vékony, barna és tüzes -, amint Humboldtot dícséri angolul és németül vegyesen. Hogy sokan már egy évtizeddel a reformjai után eltemették – sőt, helyesbít Huber, soha sem is vezették be -, pedig szinte még ma is itt él köztünk. Legalábbis a félreértéseinkben és az utalgatásainkban. És ez is valami.
Szinte még köztünk él – akkor találkoztam megint Husénnal. Megrendítő találkozás volt. Külsőre alig változott, csak a tartása lett fáradtabb és a profilja “vikingesebb”. Jött, hogy bekapcsolódjék – jött, és bekapcsolódott. Egyik kezével a kísérőjére támaszkodott; a lánya mögöttük haladt. Tisztelet övezte, amerre ment. Megszólalt, és a konferencia elcsöndesült. Otthonosan mozgott a Wenner-Gren-ben, pedig a Wenner-Grenben már nem ismerték. De mit tudtak ők, akik nem ismerték Husént? Mit tudtak azok a fiatalok a Wenner Gren-ről és a világról egyáltalán?
Felszólalt, a hangja mély dörmögés volt. Érteni azért jól lehetett. Angolul beszélt, mint mindig, mióta csak hallottam. James Conantra emlkékezett vissza, aki a Chicagói Egyetem elnöke volt. Chicago, mondta, és lemondóan intett. Szünet. Már nem akarok belebonylódni... Aztán leült. Nem akarok belebonyolódni – ezt aznap többször is mondta. Dörmögő mély hangja megmaradt bennem.
Megműtötték, és szerencsére lát, mondja a szünetben a lánya. És tényleg – ott jön. Öregesen (fiatalosan?) lépeget, és hunyorogva körbenéz. Leül, körbeveszik. Sokan ismerik, még többen tudnak róla; a megelevenedett történelem (Miféle történelem, kérdi halkan D. I.) Én is odamegyek hozzá, sokszor találkoztunk. Kiss Árpád, mondom. Budapest. A magyarok. Kiss Árpád? – néz föl. Magyarok? Igen, igen, emlékszem rád. Mondd meg neki... – aztán lassan elfordul. Egy paradigma vége.
Irodalom
az említés vagy idézés sorrendjében
Kozma T. 1972 “Az oktatáspolitika és a neveléstudomány viszonya Svédországban.” Magyar Pedagógia 1972, 2: 210-23
Husén T., Postlethwaite T. N. eds 1980 International Encyclopedia of Education I-XII, Oxford: Pergamon Press
Galbraith K. J. 1988 Egy kortárs emlékei. Budapest: Európa
Coombs P. T. 1971 Az oktatás világválsága. Budapest: Tankönyvkiadó
Myrdal G. 1974 Korunk kihívása, a világszegénység. Budapest: Gondolat
Kozma T. 1972 i. m. 215
Husén T., Boalt G. 1967 Educational Research and Educational Change. Stockholm: Almqvist, Wiksell
Tylor R W. 1949 Basic Principles of Curriculm and Instruction. Chicago: The University of Chicago Press
Bloom B. ed. 1956 Taxonomy of Educational Objectives. New York: McKay .
Havighurst R. J., Neugarten B. L. 1962, Society and Education. Boston: Allyn, Bacon
Goodlad J. I., Anderson R. H. 1959 The Nongraded Elementary School. New York: Harcourt
Keeves J. ed. 1992 Handbook of Educational Research. Oxford: Pergamon Press
Tuijnman A. ed. 1999 Adult Education I-II. Birmingham: Open University Press
Báthory Z., Falus I. eds. 19967-98 Pedagógiai lexikon I-III. Budapest: Keraban
Kozma T. 1975 Hátrányos helyzet, 213.. Budapest: Tankönyvkiadó
Kozma T. 1970 “Svédország: mit tudunk róluk, mit tudnak rólunk?” Köznevelés 1970, 23: 25.
Kozma T. 1974 “A kis iskolák tartalékai.” Népszabadság, november 20.
Kallaker H. S. 2002 Multilingual Student Achievement Stockholm: Institute of International Education. (M.A. Studies)
Mujegu M. P. 2002 Teachers’ Comprehension and Application of Educational Research Findings. Stockholm: Institute of International Education (M.A. Studies)
Academia Europea 2002 Excellence in Higher Education (program). Wenner-Gren Center, Stockholm, 30 May – 1 June.